A blog gondolata már a teherbeesésem után kialakult bennem. Egyrészt nagyon hiányoltam a személyes, nem szakmai írásokat az első hetekről, kinek milyen tapasztalata, tünetei voltak. Ugyan fontosak a hivatalos, orvosok által írt cikkek, de valahogy az emberi oldaláról szerettem volna megközelíteni, amihez jómagam is kapcsolódni tudok. És bár volt néhány Youtube-videó influenszerektől, hogy a terhességem története, milyen volt az első trimeszter és társai, valahogy nekem az írásban adott tartalmak könnyebben és gyorsabban emészthetőek, mint mások többtíz perces mesélései egy videóban.
Aztán a sok rosszullét és a munka miatt nem volt energiám belefogni az írásba, hogy hétről hétre leírjam a megéléseimet. Mondtam, majd ha végre itthon leszek a gyerekkel, és lesz egy kis szusszanásnyi időm, akkor majd leírom az élményeimet. Sajnos ez végül nem történt. Ugyanis a 22. hét legvégén elvesztettük a kislányunkat.
Őszintén szólva nehéz most írnom. De muszáj. Nem akarom a világot megmenteni, hiszen a lányomat sem tudtam, de ha valakinek, akárcsak egy embernek is tudok ezzel a bloggal segíteni, akkor már megérte. És muszáj segítenem magamon is. Ki kell írnom magamból, hogy mi történt, milyen volt az én utam, mi vezetett idáig. És ami a legfontosabb, figyelmeztessem az embereket, anyákat és apákat egyaránt, hogy nem csak az első trimeszter a rizikós, és akkor is megtörténhet bármi, ha minden eredmény jó, mindenre nagyon ügyelsz, és már megnyugodsz, hogy talán minden rendben lesz, akkor omlik össze minden, mert éppen nem is gondoltad volna, hogy ilyen létezik.
Nem félelemkeltésből írok, nem szándékom, hogy valaki szülésig azon rettegjen, hogy minden rendben-e a gyerekkel, inkább azt szeretném, hogy figyeljetek oda erre is, mert én nem számítottam rá, nem egy gyakori eset, ezért nem is hallottam róla. Pont a veszteségünk után mesélte valaki, hogy hát XY is ilyen miatt vesztette el a babát. Csak hát ilyeneket nem osztunk meg és tabuként kezelünk. És ez lenne a célom ezzel a bloggal, hogy ne kezeljük tabuként ezeket a veszteségeket.
És persze, nagyon bízom abban is, hogy a mi történetünknek is happy end lesz a vége. S bár senki és semmi nem pótolhatja az elveszett kislányunkat, de nagyon bízom abban, hogy sikerül végre egy egészséges kisbabát világra hoznom, és vihar után ott lesz a szivárvány.
[…] Tehát minden csodásan kezdődött, pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Eszembe sem jutott, hogy a második trimeszterben jön a feketeleves, és elveszítjük ezt a kisbabát. […]