Ez a hét számomra egy jó nagy visszalépés volt – fájdalmakban, gyászban, depresszióban mindenképp.
Kedd reggelre erős fülfájásra ébredtem, a tavaly januári fülgyulladásom után sejtettem, hogy mi vár rám, de magam sem hittem volna, hogy estére már totál bedagad és gennyezik, éjjel pedig alig alszom. Azért is volt ez számomra nagyon rossz időzítés, mert szerdán mentem volna szülés utáni kontrollra, és konkrétan a kórházból való hazajövetel óta ezt vártam a legjobban: hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre. A miértekre, hogy miért történt ez a tragédia, és hogy tudnám megakadályozni, hogy ne történjen meg ez legközelebb.
De szerda reggel futhattam a fül-orr-gégészetre, hogy valamit csináljanak a gennyező és fájó fülemmel. Hajnalban pedig előjöttek belőlem a rossz emlékek a tragédiáról: az erős fájdalmak a szülésre emlékeztettek, meg amikor rohantunk be az ügyeletre, most úgy rohantam el a háziorvoshoz beutalót kérni, majd a szakorvoshoz. És a tragédia óta most először bőgtem el magam nyilvános helyen: a váróteremben szaladgáló aranyos kisfiú kicsalta belőlem a könnycseppeket, és elkezdtem zokogni. Bedugult és fájó füllel, félig süketen sírtam.
Szerencsére az orvos nagyon empatikus volt, mert elmondtam neki az előzményeket, hogy mi is történt decemberben. Ahogy sejtettem, nem függ össze ez a fülgyulladás az akkor begyulladt magzatburkommal, ami miatt meghalt a kisbabám. December már túl rég volt, hogy bármi összefüggés legyen. De azért vett le törletet kultiválásra, és persze kaptam egy erős antibiotikumot. A decemberi háromféle antibiotikum után már meg sem kottyant.
Akkor picit összeszedtem magam, mondom, elmegyek a délutáni időpontra a nőgyógyászhoz, pedig volt egy pont, mikor le akartam mondani. De végül az orvosom megbetegedett, így ő mondta le, és átrakott péntekre.
Pénteken egy fokkal jobban lettem, bár még mindig nem hallottam a fél fülemre, és eléggé szorongtam is, mit fog mondani az orvos. Egy számomra idegen orvos helyettesítette a beteg doktornőt. Megvizsgált, és ahogy sejtettem, szerencsére minden szépen begyógyult a szülés és a placentaeltávolítás után, így e téren minden a legnagyobb rendben.
Azonban válaszokat nem kaptam a kérdéseimre. Nem lehet tudni, mitől volt a gyulladás, lehetett baktérium vagy vírus, elkaphattam a hüvelyből vagy a véren keresztül bárhonnan, és megakadályozni már nem lehetett volna, még akkor sem, ha 2-3 nappal előbb fordulok orvoshoz, nem csak akkor, mikor már beindulnak a szülési fájdalmak. Elmondása szerint ez egy nagyon komplex folyamat, amit az immunrendszer produkál, és már elkezdődhetett hetekkel előtte is, a magzat kilökése a végső stádium volt. A bő hüvelyváladékom sem egyértelmű utalás, hiszen ez terhes nőknél gyakori és természetes dolog. Szóval nem tudtuk volna megakadályozni a tragédiát, és az a baj, nem tudom, hogy tudnánk megakadályozni egy következőt. Azt mondta, lesz egy hatalmas felkiáltójel a nevem alatt, ha újra teherbe esek, hogy igen, ez történt, de más dolgot nem tudnak tenni.
Biztatásként annyit mondott, hogy annak nagyon örüljek, hogy már az első hónapban teherbe estem, ezek szerint ezzel nincs problémám, és ez hatalmas kincs a mai világban, ugyanis rengetegen küzdenek meddőségi gondokkal. Még olyanok is, akiknek minden orvosi eredményük rendben van. És a két kórházi orvossal ellentétben (az első hat hónapot, a másik hármat írt elő) ő azt mondta, hogy már most is próbálkozhatunk a teherbeeséssel, csak egy hónapot kell kihagyni.
Egyébként sejtettem, hogy nem lesznek válaszok, csak sötétben tapogatózás. Ahogy a sorstársaktól olvastam a neten, ők ugyanúgy nem kaptak semmi fogódzót. Nem tudtuk volna megakadályozni, szerencsétlen tragédia az egész.
Elmegyek még a saját orvosomhoz is kontrollra, ha felgyógyul, kíváncsi leszek, ő mit mond, de valószínűleg ugyanezt, csak pepitában. Vagy maximum a újrapróbálkozás idejére mond ő is egy más időszakot, mert eddig három orvostól kérdeztem, mindhárman más intervallumot mondtak.
Nem vagyok csalódott, sejtettem, hogy senki nem fogja tudni megmondani, miért történt ez a tragédia. És csak reménykedhetek, hogy a történelem nem ismétli önmagát, és másodszor már nem fog megtörténni. Mert abba már tényleg belerokkanok.
