Sokan kérdezték (amúgy senki nem kérdezte, csak el akarom mondani, és így jobban hangzik), hogy miért mesélem el a terhességemet így a gyászom legközepén, nem rossz-e erről beszélnem. Igazából annak, hogy erről blogolok, több oka is van.
A kislányom, bár csak 22 hétig élt, megérdemli, hogy megemlékezzünk róla. Valójában azért is nehéz a perinatális gyász és kezelendő tabuként, mert egy olyan személyt gyászolunk, aki még csak a méhemben létezett, mozgását és létezését csak én érzékeltem, a világból senki. Így a szülők magukra vannak hagyva a gyászukkal, mert a világ számára egy nem létező embert gyászolnak. A lelki fájdalom miatt a terhességről sem beszélnek, hiszen egy olyan terhességről van szó, amelynek nem egy élő, egészséges baba lett a vége. De ettől én még ugyanúgy terhes voltam, ugyanúgy vártam ezt a babát, ugyanúgy szerettem őt, ugyanúgy megszenvedtem a hányingerrel, ugyanúgy fizettem a terhesgondozást és a genetikai tesztet, ugyanúgy örültem a pozitív terhességi tesztnek, ugyanolyan izgalommal olvastam hétről hétre a babavárós applikációkat. Olyan volt számomra ez a pár hónap, augusztustól decemberig, mintha egy másik dimenzióba cseppentem volna, és tűnt olyan hosszúnak, mintha már egy év is eltelt volna. Végezetül ugyanúgy meg kellett szülnöm a gyermekem, mint bárki másnak, csak míg mások egy új életet hoznak a világra, nekem maradt egy aprócska kéz- és lábnyom, emlékül, hogy ő bizony létezett, bár valószínűleg rajtunk kívül senki nem fog emlékezni rá.
Aztán a saját gyászamon túl ott van bennem a társadalmi felelősségvállalás, hogy ne tabusítsuk az átsuhanó babákat és a perinatális gyászt. Nem csak én kislányom érdemli meg azt, hogy komolyan vegyük a létezését, hanem minden ilyen baba, és minden szülő, aki ezen túlesett. A szülővé válás nem egyik pillanatról a másikra történik. Ez egy folyamat, ami már akkor elkezdődik, mikor eltervezzük, hogy abbahagyjuk a védekezést, mert szeretnénk családot alapítani. Elindulunk egy olyan úton, ahol már egy új szerepben vagyunk, a sajátunkon kívül felelősséget vállalunk egy másik életért is. Terhesség alatt is már a gyerek igényeit nézzük, nem a sajátjainkét (például azzal, hogy nem iszunk alkoholt). Tehát ez a szülői szerep nem csak a baba megszületésekor kezdődik, hanem jóval előtte, épp ezért vetélés vagy halvaszülés után a saját szülői szerepünket is gyászoljuk. Azonban a társadalom ezt nem így éli meg, nem tud mit kezdeni egy halott babával, aki még a pocakon kívül nem is élt.
Amikor kiírtam Facebookra, hogy elvesztettük a kisbabánkat, kaptam olyan visszajelzéseket, hogy ők biztos nem tették volna ezt közzé. Ebben egyébként az is érdekes volt, hogy én nem tettem közzé sehol a közösségi médiában, hogy terhes vagyok, nem volt nagy bejelentő poszt, semmi ilyesmi, azt mégis megosztottam, hogy elment a kislányunk. Sokan csak ekkor tudták meg, hogy terhes voltam, hogy egyáltalán létezett ez a kis élet. Viszont sokakkal már találkoztam, látták a nagy hasam, és hát olyan helyen élek, ahol egy ilyen információ, mint a terhesség, villámgyorsan terjed. Egyrészt el akartam kerülni a kínos kérdéseket, másrészt az én kisbabám megérdemli, hogy még így is megosszuk a születését. Harmadrészt pedig: miért csak a jó dolgokat osztjuk meg? Miért nem lehet a rosszat is? Ezért érzi magát nagyon sok ember annyira egyedül, mert azt hiszik, csak velük történt ez meg. Én nem ismertem olyat, aki a második trimeszterben vesztette el a babáját (csak olyat, aki a harmadikban, neki máig nem lehetek elég hálás, hogy erről mert beszélni nyilvánosan is), aztán a tragédiánk után hirtelen megjelentek az emberek, hogy valakinek a valakije is pont ugyanezen okokból vesztette el a gyerekét az ötödik hónapban. De jó lett volna, ha erről már a tragédia napján tudok!
A gyász nagyon hullámzó: egyszer nagyon tudok örülni minden kis dolognak, máskor totál a padlón vagyok, és azt érzem, sose tudok már semminek se igazán örülni. Amikor a terhességről írtam bejegyzéseket ide a blogra, mindig visszacsöppentem az adott pillanatba, ami boldoggá tett. Mert akkor, minden nehézség ellére boldog voltam. Boldogan vártuk a kis csöppséget. Amikor a gyászról írok, akkor minden nagyon fáj, ezért is inkább még a boldog pillanatokra koncentrálok. Egyszer majd leírom a szülésélményemet is, de ez annyira tragikus, hogy még gyűjtöm rá az erőm, mert írni sokkal fájdalmasabb, mint beszélni róla. Bár azt se bírom ki könnyek nélkül, hiába meséltem el már több alkalommal.
Az írás terápia és gyászfeldolgozás. Az írások közzététele társadalmi felelősségvállalás és tabudöntögetés. A terhességemről való írás pedig megemlékezés a halvaszületett babámról.
