Gyászidőszak

Azt hiszem, itt az ideje megszakítanom a boldog babavárós posztokat a nyers jelennel. Bár jó volt visszaemlékezni, mennyire jól kezdődött minden, most szükségem van kiírni magamból minden mostani érzésem, és csak később visszatérni a boldog békeidőkbe.

Hiányzik a kisbabám. Elképzelem, milyen lehet a karomban tartani őt, hogy rózsaszín rugdalózóban a vállamon pihen és alszik. Vagy éppen a fülembe szuszog. Belegondolok, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Hogy egy ártatlan kis lény, akinek még alkalma sem volt hibáznia, vagy akárcsak élnie, már nincs többé. Ártatlan volt, és mégis mennie kellett. Lehet, hogy én számtalan bűnt elkövettem, vagy csomót hibáztam az eltelt 33 év alatt, de még mindig fel nem foghatom, hogy miért kellett egy 22 hetes ártatlan kisbabának ezért bűnhődnie. Ez annyira igazságtalan!

Ma reggel jött meg az első menstruációm. 39 nap telt el a szülés óta, és most már a harmadik trimesztert taposnám, ha nem történt volna meg ez a szörnyű tragédia. Már rendeztük volna be a babaszobát, kiválasztottuk a bútorokat, már csak megvenni kellett volna és összerakni. Helyette egy üres szoba íróasztallal és székkel, rajta egy keretben a gyermekünk kéz- és lábnyoma. Újra menstruálok, ami lehetne akár egy pozitív dolog, és végül is az, hiszen így újra beindul a mókuskerék, és pár hónap múlva elkezdhetünk újra próbálkozni. Azt hittem, örülni fogok, hiszen vártam, de boldogság helyett végtelenül szomorú vagyok. Ennek nem így kellett volna történnie. A hatalmas hasammal kellett volna bajlódnom, meg az álmatlan éjszakákkal, hogy nem tudok kényelmes pózban feküdni. Így is hatalmas volt a hasam, sokan nem hitték el, hogy még csak a 22. hétben járok, és már szenvedéssel is járt felmenni egy lépcsőn vagy egy emelkedőn, de mindig az mondtam, miatta megéri szenvedni.

Fáj nagyon, hogy az összes közösségi médiás fiókom tele van baba-mama tartalmakkal, hogy akarva-akaratlanul mindenhol ilyenekbe futok. Ahogy az is, hogy rengeteg influenszer vagy híresség, akit követek, most terhes. Két hónapja még pont ezen nevettem, hogy mindenki velem együtt terhes, és milyen jó, legalább tudok egy csomó emberrel azonosulni. Most pedig itt vagyok, nem terhesen, baba nélkül, és úgy érzem, nem ért meg senki, nincs a helyzetemben senki. Mindenki boldog, csak én vagyok boldogtalan.

Fáj nagyon, hogy másoknak sikerült, nekem nem. Végighánytam a terhességem, állandóan rosszul voltam, közben dolgoztam és tettem a dolgom, mondogattam, hogy megéri, hiszen a kislányom egészséges, aztán hirtelen csak azt vettem észre, hogy szülök. Megszülöm a halott babámat. Egy csomó orvosnál voltam már a terherbeesésem előtt, nagyon készültem rá, míg mások körülöttem beleszartak az egészbe, itták a feleseket, és mégis egészséges gyereket szültek. Emlékszem, még a 8. héten elmentünk egy koncertre, és még a koncert előtt haza is mentünk, mert körülöttünk mindenhol dohányoztak, és nem voltam hajlandó terhesen beszívni a füstöt, még a szabad levegőn sem. Vagy nem mertem megenni a csokit, mert rá volt írva, hogy alkoholt tartalmaz. Mindig néztem a boltban a kaják összetevőjét, és nagyban googleztam, hogy megehetem-e. Sokszor még a mesterséges intelligenciát is bevetettem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy szabad-e terhes nőnek, és nagyon sok kedvencről le kellett mondanom. Ilyen volt a lazacos poké, a sushi és a ramen a tojás miatt. Csirkehúson kívül más húst nem tudtam enni, mert azonnal kihánytam, amikre meg gusztusom volt, azokat nem ehettem.

Fáj nagyon, mikor mások arra panaszkodnak, hogy nehéz az anyaság, és milyen rossz nekik. Hogy nem tudnak évi száz könyvet elolvasni, csak nyolcvanat. Vagy éppen nem tudnak nyaralni menni. Emlékszem, mikor teherbe estem, mondtam, hogy most akkor pár évig nem lesz semmiféle nyaralás vagy utazás, de fog hiányozni, de ezt fel kell áldoznom a gyerekvállalás miatt. Most már utazhatnék, de semmi kedvem. Azt akarom, hogy élj.

Egy csomószor visszatekintek az időben, főként a december elejére. Bárcsak visszautazhatnék oda, hogy figyelmeztessem saját magam! Azonnal rohanj orvoshoz, szedj antibiotikumot, gyulladás van a szervezetedben, és meg fog halni a kisbabád! Ne nyugodj meg, hogy minden rendben veled és a babával! Annyiszor eljátszottam már a gondolattal, hogy visszautazom az időben, és figyelmeztetem saját magam. Kár, hogy nincs egy Doki-féle időgépem, mint az örök kedvenc gyerekkori filmemben.

Most itt vagyok egyedül, a kislányom nélkül, a gyászommal. Megjött a menzeszem, két hét múlva megyek kontrollra, az élet folytatódik. Nekem pedig muszáj valahogy visszazökkennem.