Péntek délután 6 óra után, pont a hatodik hét legvégén, belépve a hetedik hétbe volt időpontom a nőgyógyászomnál. Emlékszem, mennyire vártuk ezt az alkalmat, szerintem még sose vártam ennyire egy orvoslátogatást. De annyira izgatott voltam, hogy azt szavakkal leírni nem lehet. Viszont nyilván ideges is, hiszen nem tudhattam, hogy minden rendben van-e, mégis mélyről éreztem, hogy igen. Az, hogy érzem a méhem, mintha valami ott munkálkodna, történne, nagyon megnyugtatott. Máskor ilyen PMS-kor szokott lenni erősebb verzióban, de akkor kifejezetten örültem ennek az érzésnek.
A párom természetesen elkísért az orvoshoz, hogy mindketten láthassuk a kis csodát. És bár szerencsére minden rendben talált a nőgyógyászom, de a szív aktivitása még nem indult be, csak a petezsák és benne a szikhólyag volt látható. Viszont nagyon biztató szavakat mondott az orvos, aki ráadásul meddőségi specialista és régen egy magán lombikklinikán dolgozott – azt mondta, hogy a látottak alapján pár nap, és elkezd verni a szíve, a megtapadás meg a fejlődés minden okésnak bizonyult. Másfél héttel később, szeptember elejére kaptam még egy időpontot, hogy ellenőrizzük a szív pulzálását. És persze kaptunk egy ultrahangképet, amit aztán alig vártunk, hogy megmutassuk a családnak.
Ugyanis másnap volt egy családi program, amikorra is terveztük a bejelentést. Mivel egy olyan esemény volt, ahol mások is jelen voltak, meg kellett várnunk a végét, hogy azután jelenthessük be, mikor már egyedül leszünk, tehát mi, a szüleim és a húgom a sógorommal. Nagyon izgultam, alig bírtam kivárni, hogy átnyújthassam a borítékot, benne a képpel. Az volt a koncepció, hogy bejelentem, tudom, milyen ajándékot fog kapni az apu a névnapján, hiszen a kicsi érkezése akkorra volt várható. Életemben el nem felejtem azt a ledöbbent és egyben érthetetlen arcot, amit apu vágott, és aztán az első sokk után azt az örömzokogást, amit levágott. De a húgom is elképesztően sírt. Kellett tíz perc, mire felocsúdtunk az első döbbenetből, mire mindenki felfogta a dolgot. Sikerült mindenkit teljesen meglepnünk, hiszen mindenki azt várta, hogy csak az esküvő után kezdünk el próbálkozni (ami szeptember végén volt esedékes), közben mi már januárban megbeszéltük, hogy júliusban állunk neki, aztán meglátjuk, mikor sikerül. És sikerült mindjárt július végén teherbe esnem.
Szóval elképesztő volt a bejelentés, még most, e sorok írása közben is elmosolyodom. De aztán rohanni kellett még egy dolgot elintézni, ami pont az esküvővel volt kapcsolatos (akkor intéztük a süteményeket és a tortát). Viszont az öröm megmaradt, és másnap anyósákhoz voltunk hivatalosak, ahol szintén be szerettük volna jelenteni a nagy hírt. Ez már nem volt akkora meglepetés, többen számítottak rá, hogy nem fogjuk megvárni az esküvőt, és hát ott nem az első unoka, hogy ekkora szenzáció legyen. De persze mindenki nagyon örült.
Aztán jött az újabb hét, és egy szerencsétlen véletlen miatt kedden el kellett mondanom a főnökömnek, hogy terhes vagyok, pedig egyáltalán nem terveztem még senkit beavatni a munkahelyemen. Hiába jeleztem a főnökömnek egy projekt kapcsán már egy évvel előtte, hogy 2025-ben esküvőm lesz, és aktuális lesz a gyerektéma is, és év elején mondtam, hogy szeptemberre tűztük ki a dátumot, ő már betervezte, hogy a következő tanévben én leszek az egyik diák szakdolgozatának a konzulense. Fel kellett világosítanom, hogy jövő tavasszal és nyáron, mikor aktuális lenne, én akkor már otthon leszek egy pici babával, és valószínűleg december végéig fogok dolgozni. Nyilván jött a ledöbbenés (nem mintha olyan nagy meglepetés lett volna számára), majd egyeztetés után (azaz decemberig fejezzem be minden munkámat) a dialógusunk végén minden jót és sok egészséget kívánt.
A hét további részén kihasználtam a még rengeteg ki nem vettem szabadságomat, és otthon maradtam. És ez csak azért lett emlékezetes számomra, mert szerda reggel kezdődtek a reggeli rosszulléteim. Szerdán találkám volt a húgommal, aki aznap szintén nem dolgozott, mert orvoshoz ment, és akkor éreztem, hogy nem vagyok a topon, émelyeg a gyomrom. Akkor egy finom reggelivel viszonylag gyorsan tudtam csillapítani, így nem különösebben foglalkoztam vele. Ráadásul előző nap még nevetve válaszoltam nemet arra a kérdésre, hogy vannak-e reggeli rosszulléteim és hányok-e, és valahogy akkor is úgy voltam vele, hogy oké, lehet, hogy majd párszor reggel hányok, de én nem vagyok az a hányós fajta, szóval nem lesz gond. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A következő napokat már émelygéssel töltöttem, és ehhez hozzájött, hogy fizikai fájdalmat okozott, ha éhesen nem jutottam azonnal kajához. Ennyire hevesen még sose reagáltam, ha éhes voltam, sőt, nem is tudtam, hogy létezik ilyen, kivéve, ha nem éhezel napokig. Szóval aztán belépve a 8. hétbe megtörtént az első reggeli hányásom, de ez már a következő bejegyzés története.
