A terhességem 5. hete tulajdonképpen már szombaton, a kimaradt menstruációnál elkezdődött, amit az előző posztban már részletesen leírtam. Még nem volt elég magas a HCG-m, ezért nem látszott rendesen a második csík, de így is egyértelműen ott volt.
Tüneteim nem változtak, fáradékonyabb voltam, ahogy az előző héten is, melleim megduzzadtak, és néhányszor megszédültem, pont úgy, mint legelőször. Amit észrevettem magamon, hogy nem kívánom annyira az édeset, mint normál körülmények közt, hanem állandóan sósat ettem. Azelőtt sosem sóztam semmit, legyen az sültkrumpli vagy zöldség, akkor konkrétan mindent is elkezdtem sózni. Ez valószínűleg az alacsony vérnyomásomnak és a szédüléseimnek köszönhettem, hogy állandóan a sósat kívántam.
Hétfőn, kora reggel személyesen felkerestem az endokrinológust, mert előző héten nem tudtam őt elérni, mint kiderült, szabadságoltak. Sajnos azt tudni kell, hogy mivel én csonkolt pajzsmiriggyel élek (a 80%-át gyerekkoromban eltávolították), ezért teherbeesés után rögtön fel kell keresnem az endokrinológust a pajzsmirigygyógyszerem beállítása miatt. Ezt még az előző orvosom rendesen a fejembe verte, minden látogatásomkor elmondta, hogy amint kiderül a terhességem, a nőgyógyásszal egyidőben keressem fel őt is. Akkor, egyetemista koromban ez még nagyon nem volt aktuális, és azóta már az orvosom is változott, de ezt rendesen megjegyeztem. Szóval megkérdeztem a nővérkét, mikor kellene jönnöm vérvételre, aki a doktornővel folytatott konzultáció után csak annyit mondott, hogy elég a 9. héten, illetve majd folyamatosan kell járnom a 9 hónap alatt, de erről majd később kapok tájokoztatást.
És bár az előző bejegyzésben nem említettem, de előző héten, a Clearblue teszt után, képről is hiába alig látszik az a bizonyos vonal, de bejelentkeztem nőgyógyászhoz is azzal az indokkal, hogy pozitív lett a terhességi tesztem. Tudom-tudom, megvárhattam volna vele a következő tesztet, de nagyon azt éreztem, hogy terhes vagyok, és a nyári szabadságok miatt igyekeztem minél hamarabb időpontot foglalni. Szerencsére a 6. hetem utolsó napjára kaptam is.
Szóval mindkét fontos specialistát letudtam, így e téren egy picit megnyugodtam. Próbáltam még magamban helyretenni, hogy nagyon ne éljen bele magam a dolgokba, körülöttem rengetegen elvetéltek az első trimeszterben, ezért nagyon óvatosnak kell lennem az esetleges csalódás miatt. Terhességi appokat sem akartam letölteni babonából, de végül ezen hét végére megtörtem, és kettőt is letöltöttem, egy magyart és egy angolt. És közben nézegettem a statisztikát, hogy hétről hétre százalékban mennyire csökken az esély a vetélésre.
Szóval semmit nem vettem biztosra, annyi horrorsztorit hallottam ismerősöktől, akik ilyenkor vesztették el a babájukat. És ugyanezen okból féltem a méhen kívüli terhességtől, mert bár a polipjaim eltávolításakor mondták, hogy szép, átjárhatóak a petevezetékeim, de testközelből átéltem egy ismerősöm méhen kívüli terhességét és petevezetéke eltávolítását. Ezért is nagyon vártam már az ultrahangot.
Dilemmánk volt az a férjemmel, hogy mikor avassuk be a dologba a szűk családot. Egyértelmű, hogy a többieknek csak az első trimeszter végén akartuk elmondani, de én a legszűkebb családi körben (tehát szülők és tesók) már jóval előbb el szerettem volna mondani. Mondtam, ha el is vesztem a babát, amúgy is akarnám, hogy ők tudjanak róla, szóval utólag így is, úgy is megtudják, akkor meg igazán elmondhatjuk. Több kommentet is olvastam, hogy bizony legtöbben a szülőket azért beavatják ilyen korán is, mert ha esetleg valami baj lenne, legalább lelkiekben is lehet kihez fordulni. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy az első ultrahang utáni hétvégén el is mondjuk mindkét családnak.
De addig nagyon nehéz volt ezt eltitkolni. Ezen a héten többször találkoztam a szüleimmel, nehéz volt megállni, hogy ne csússzon ki ez az egész, hiszen naphosszat csak ezen járt az agyam. Ráadásul a hétvégére egy nagy családi kerti bulit terveztünk, ahol részt vettek mindkettőnk szülei és testvérei is gyerekestől, tökéletes alkalom lett volna, hogy bejelentsük a nagy hírt. De még egy hét volt az ultrahangig, ezért ki kellett bírnunk. Munkában is nehéz volt titkolózni, bár mint utólag kiderült, a legközelebb álló kolléganőim hamar kitalálták. És nagyon röhögtem aztán, mi buktatta le a kis titkomat. Méghozzá nem más, mint a megduzzadt melleim! 😀 Ezt már csak egy hónappal később tudtam meg, mikor már hivatalosan megosztottam velük a hírt, de nagyon nevettem rajta.
Szóval nagyon idillien telt ez a hét, bár nem tudtuk még magunkat rendesen beleélni a dolgokba, ahogy senkivel sem tudtuk megosztani az örömünket, a remény nagyon élt bennünk.
