Hétfőn visszatérek dolgozni. A hathetes posztpartum után, a fülgyulladás után. De még mindig gyászban.
Most lennék 33 hetes terhes. Péntek van, és a péntekek mindig nagyon nehezek, mert ekkor van a hétforduló. Pénteken volt a teherbeesésem előtt az utolsó menzeszem, tehát innentől számítjuk a terhességet. Pénteken, 11 hetesen volt az esküvőnk. És pénteken, 22 hetesen szültem meg a kisbabám.
Az, hogy most lenne vége a 33. hétnek, már azt jelentené, hogy egy hete már az anyasági szabadságomat tölteném. Egy szebb, pozitívabb, mesebeli világban, ahol nem halnak meg kisbabák. Ehelyett már rég túlvagyok a szülésen, és rég összetört bennem minden remény. Nagyon nem így kellett volna ennek lennie, de már beletörődtem, hogy így van, és ezt kell elfogadnom.
Úgy néz ki, véget ér a tél, és napok óta hétágra süt a Nap. Valahogy ironikus, hogy az egyik leghidegebb, legködösebb, leghavasabb télen vagyunk túl, pont, mint az én gyászom is. Szerintem vagy tizenöt éve nem láttam ennyi havat Közép-Európában. Mintha velem együtt a természet is gyászolt volna.
A nappalok is hosszabbodnak, este fél hatkor még világos van. Amikor megszületett a kislányom, akkor voltak a leghosszabb éjszakák. Emlékszem, már sötét volt, mikor munkából hazaérve kiszálltam a vonatból, és aztán rohanhattunk is vissza a fővárosba. Csúnya köd volt, alig lehetett látni, utak sem voltak éppen a legszebbek. Minden a közelgő tragédiára emlékeztetett.
A legnagyobb hibát talán ott vétettem, hogy ilyen sokáig bejártam dolgozni. Napi nyolc óra munka, plusz jó esetben három és fél óra utazás. Sokat kellett mozognom, sokat kellett vonatoznom, a lépcsőzést a nagy hasam miatt már nem bírtam, ha tehettem, lifttel jártam, és a főnököm sem volt kíméletes velem, mindig én voltam, akinek ugrani kellett mindenhova. De azt mondtam magamnak, már nincs sok hátra, jönnek az ünnepek, van egy csomó szabadságom, már nem kell sokáig bejárnom. Meg hát nem vagyok veszélyeztetett terhes, bírnom kell! Mások is járnak dolgozni terhesség alatt, én sem lehetek kivétel. Másnak is van hányingere, arra meg már amúgy is kaptam gyógyszert, nem számít, hogy majd elalszom tőle. És leszek majd otthon eleget, addig dolgozzak és szocializálódjak, míg lehet. Legalább nem érzem magam mihaszna naplopónak.
Aztán most mégis itthon kellett töltenem több, mint két hónapot. Fájdalomban, gyászban, elveszetten. Lehet, ha októberben elfogadom a nőgyógyász javaslatát, hogy kiír táppénzre a folyamatos rosszulléteim meg a munkahelyi körülmények miatt, akkor most nem itt lennék. Fogalmam sincs, hogy megelőzhető lett-e volna a fertőzés azzal, ha itthon maradok. Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem. Nem tudni, milyen mikroorganizmus vagy vírus volt az oka a fertőzésnek és a gyulladásnak. Nem tudni, mi ölte meg a kislányomat. Munkában jelenleg abszolút nem dolgoztunk emberi patogénekkel, csak tároltuk őket, de a laborban történt beázás, majd felújítás után ki tudja, mi jött felszínre az ezeréves falakból, bútorokból. Annyira arra figyeltem, hogy ne dolgozzak veszélyes kémiai anyagokkal, hogy nem is gondoltam volna, hogy egy mikroorganizmus fog kárt tenni.
Őszintén nem tudom, milyen lesz visszamennem dolgozni. A munkahelyemen kezdődtek a szülési fájdalmak, amikről akkor még nem tudtam, hogy azok. Minden arra a decemberi pénteki napra fog emlékeztetni, mikor minden véget ért.
